Szöveg és kép: Szabadi Lantos Álmos
Ugyan májusbaj a nappalok már-már a nyarat idézték, de hűvös volt még az éjjel kint a kövön, így hát elcsomagoltam a könnyű vízhatlan dzsekimet is a többi holmival egyetemben. Tüskéshátúak nyomába szegődtem szeretett Dunám partjára, egy csillagfényes éjjelen.
Bő egy óra alatt a szülővárosomhoz közeli Duna-partra érkeztem. Első dolgom volt felmérni a terepet, de elméláztam egy kövön ülve élvezve a folyóparti látványt. Narancsos színekben játszott az égbolt, az akácok, a fűzek illata megrészegített. A harsányzöld fák közül hívogatóan csengtek az ártéri erdő ismerős hangjai. A távolban egy fiatal hód rendezgette nedves bundáját, miután kikecmergett a limányló folyóból. Sokan nem kedvelik őket, pedig jópofa teremtmények.
Ismerős enyhe csípés ébresztett ebből a pár perces álomból, az idei első szúnyogcsípéssel lettem gazdagabb. Elhessegettem a kis vérszívót, nem bánom jelenlétét, mert csípése igazolja számomra, hogy végre a parton vagyok.
Egy üres éjszaka
Hamar magamra kaptam a dzsekimet és a válltáskámat, felmarkoltam a két wobbleres pálcát is és nekivágtam a gazos kis erdőnek a kőszórás mentén. Ismerős helyre tartottam, ahol fogtam pár szép süllőt a korábbi nyári éjszakákon. Öt-tíz perc séta után konstatáltam, hogy megvan még a kedvenc kövem is, amin meg szoktam pihenni.
Sajnos a küszívásról jócskán lemaradtam, de bíztam abban, hogy a felhőkben úszó egy-két centis apróhalak a langóban odacsalnak majd néhány ragadozót az éjszaka folyamán. Sajnos hiába próbáltam aznap este többféle wobblert, vagy dobtam az ezeregyediket, egy apró kis pöccintést sem sikerült kicsikarnom. Volt még pár órám pirkadatig, így álomra hajtottam a fejemet. Reggel megnézem a kiöntést, előtte muszáj pihenni egy kicsit, holnap hosszú napom lesz – mormogtam magamban.
„Küsz”
Égbekiáltó ricsajra ébredtem. Percekbe telt elnémítanom az alvás közben az ülés alá keveredett mobiltelefont. Nagy nehezen kiküzdöttem elzsibbadt végtagjaimat az autóból, hogy kinyújtóztathassam őket a még sötét folyóparton. A rövid hajnali torna után újra autóba szálltam, pár kilométert utaznom kellett még a szomszédos falu mellett elterülő kiöntésig. Szűk negyedóra alatt megérkeztem, leállítottam az autót és gyorsan beöltöztem. A csomagtartóból beraktam a balinos dobozt a válltáskámba, és finoman kicsomagoltam a direkt az őnöknek szánt pálcámat. Nemrég jött meg a botépítő mester műhelyéből, saját igényeimre szabva készült, igazi könnyű kis bot, ami a „Küsz” névre hallgat. Paramétereiben mondhatni átlagosnak számít, 210 cm hosszú és 3-14 g a dobosúlya – ez valós érték, a 14 grammot is szépen kezeli –, rajta egy 2000-es orsóval és 0,20-as áttetsző monofil zsinórral. Immár felfegyverkezve indultam a partra a felkelő nap sugarainak kíséretében, majd a gazos kiöntésben óvatosan gázoltam a térdig érő vízben.
Az idei első
Nem kellett sokat keresgélnem, hamar megtaláltam a fogatlan ragadozókat, amik cet módjára szűrték az apró fehérhalak fellegeit. Izgatott lettem, mert rég láttam ilyen aktívnak az őnöket. A pálya jellege (lévén mindenféle gazzal, uszadékfával tarkított) megkívánta a felszíni csalik használatát. Belekotortam a dobozomba és egy pici japán poppert akasztottam a kapocsba.
Lendült az első dobás a rablások irányába. Amint vizet ért a csali felrobbant alatta a felszín, de valami gyanús lehetett az ezüstös ragadozónak mert üresen húztam tovább a pluttyogó kis csalit. Dobtam a következőt. Vízre érkezés után megkezdtem a bevontatást. Cikázva rótta a tükörszerű felszínt a popperem, félúton járhatott, amikor egy hatalmas fröccsenésben eltűnt, majd ezt követően megfeszült a zsinór és perecbe hajlott a horgászbotom.
A fülemben éreztem, halottam a szívdobogásomat. Sajnos hamar félbeszakadt ez a mámoros érzés, mert akadóba úszott az ellenfelem. Hál’ istennek leakadt a horogról, így neki nem esett komolyabb baja. A csalit egy kis ügyeskedés után kiszabadítottam, és kissé remegő kézzel folytattam a felszín átvizsgálását. A következő pár perc kapás nélkül zajlott, de nem kellett sok idő és újra felrobbant a víztükör a kis topwater csali alatt. Ezúttal nem bíztam a véletlenre, halam után indultam nem törődve azzal, hogy beázik a csizmám.
Pár perces hadakozás, szentségelés után sikerült kiimádkoznom a gazrengetegből az idei év első pompás balinját. Pár fotót készítettem, és újra a habokban találta magát a villámkeszeg. A kezemben pihegett még egy pillanatig, majd vehemensen tovaúszott, de előtte csapott még egy nagyot a farkával, hogy én se ússzam meg szárazon. Teljesen felvillanyozódtam az eseményektől.
Bogarászó bandanagy
Ezen a helyen fogtam még egy balint, és jó pár látványos kapást is köszönhettem az apró japán poppernek. Úgy döntöttem, csalit cserélek. Újabb felszíni wobbler került a zsinór végére ezúttal egy úgynevezett crawlerbait, ami egy víz tetején bukdácsoló kabócát utánoz. Pár méterrel odébb álltam, mert kissé megzavartam a halakat a fel-alá járkálásommal. Új helyemen egy gazcsoportból és bokrokból álló kis sziget mellett folyt vissza a Duna a kiöntésbe.
Úgy terveztem, hogy szépen elvezetem a bogaramat a befolyó víz mellett, hátha les valami az ott kóválygó küszökre. Természetesen nem ez a forgatókönyv volt megírva. Alig tekertem kettőt orsóm hajtókarján, hatalmas burvánnyal szedte le a felszínen táncoló kabócát egy kövér jószág. Bevágás után jó súlyt éreztem a másik oldalon, pilincke pálcám hétrét görnyedt. Komoly harc vette kezdetét, halam jól tudta hol talál menedéket, a sűrű bokrok felé vette az irányt. Égnek emelt bottal őrült módjára rontottam át a gaztengeren, hogy a csípőig érő vízben jó pozícióba kerülhessek a fárasztáshoz. A másodpercek hosszú perceknek tűntek, miközben a kövér őn minden uszadékfát és gazcsomót megtalált, ami az útjába került. A felszerelés rendben volt, a bot bírta, az orsó finoman zizegve adagolta a zsinórt. Csak amiatt aggódtam, hogy a vékony monofil kibírja az uszadékfákon való dörzsölődést. Lassan, szinte centiről centire sikerült csökkentenem a távolságot kettőnk között. Pár izgalmas perc elteltével végre nyakon csíphettem a nap legszebb balinját. A pompás, hibátlan ragadozó gyönyörű ezüstös pikkelyei csillogtak a reggeli nap fényében. Horogszabadítás és néhány fénykép elkészítése után visszahelyeztem a vízbe. Őt is kimerítette a kemény tusa. Egy pillanat erejéig még megpihent a kezemben, majd egy határozott mozdulattal tovaúszott.
Pár percig még guggoltam a sekély vízben, majd leültem egy lapos kőre, megenni a magammal hozott almát. Mennyivel zamatosabb így, a Duna-parton egy izgalmas reggel után!
(Az írás megjelent a Magyar Horgász 2308 számában)
