Sok pergetőtársamtól hallottam már, hogy leginkább a kapásért imádja a műcsalis horgászatot. Vitathatatlan, hogy a ragadozóhal támadásának érzékelése, egy jó kis rávágás, egy kemény wobbleres ütés a legizgalmasabb pillanat.

Az eredményes pergetés sok fontos mozzanatból áll össze. Ezek közül érdemes megvizsgálni a kapás pillanatát. A rávágásnak, a ragadozóhal rablásának minél alaposabb ismerete is kulcs a sikerhez. Életem első műcsalis kapása örökre emlékezetes marad. Az első műcsalis süllőm lassú támolygó villantóra kapott, mégpedig vadul, keményen. Perceken belül másik kettő is követte az elsőt, azt hittem álmodom a felejthetetlen történéseket. Igazán nagyszerű, hogy királyi halunk pergetőhorgászatában kétféle műcsali, a wobblerek és a plasztikcsalik is meghatározó jelentőséget kaptak. A süllők rárablását a műcsalikra abban az időben igyekeztem megérteni, amikor még plasztikcsalikkal kevesen pergettek idehaza. Így eleinte számomra is a wobbleres elemzések voltak az elsők. Mintegy negyven évvel ezelőtt én is ezzel a műcsalival lettem először igazán eredményes. A wobblerezés, akárcsak a villantózás, mindig reflexből indított, azonnali bevágást igényel. Hamar megtanultam, hogy bármilyen is legyen a rávágás, csak így lesz esélyem megfogni a halat. Ahhoz, hogy a süllő miként vadássza le a kishalakat és helyette a műcsalit, további tapasztalatokra volt szükségem. Sokan nagyon „szelíd”, kényes ragadozónak tartják a süllőt. Gyakran félreértelmezik a wobblerre történő rávágásaikat. Én ezzel szemben viszont hamar rájöttem, hogy a süllő nem kényeskedik. Rendes körülmények közt odavág, megragadja és elnyeli (vagy elnyelné) a táplálékot. A természetben a kishalat egyetlen mozdulattal mélyen a torokig beszívja – mondjuk, és ez a megfelelő méretarányok esetében pontosan így is van. Ám a wobbler többnyire két, néha három darab hármashorga ezt a beszívást általában nem engedi. A tűhegyes kampók megakadhatnak a száj csontos szélében, néha akár a száj peremén kívül is. Amennyiben ezt nem vesszük figyelembe, úgy azt gondolhatjuk, hogy a süllő csak meg akarta csípni a tápláléknak tűnő wobblert. Még a szakirodalomban is olvasható volt a teória: „csak alig” harap rá, elölről, máskor hátulról támad a műcsalira. Szerintem a támadás iránya mindegy, a horgok mindenképpen „odaragaszthatják” a wobblert a szája széléhez. Később, a kezdeti évek gumis horgászatai egyértelműbbé tették wobbleres megfigyeléseimet.

6_BK2102.jpg

A hideg vizeken történő plasztikos süllőkapások nem lehettek vadabbak, erőteljesebbek, mint a melegebb vízű wobbleresek. Mégis sokkal nagyobb arányban rántották torokra, mélyebbre a gumit rávágáskor a süllők, mint a kemény csalinál. Azért van ez így, mert ez a műcsali puha anyagánál fogva is inkább beszívható, és mert általában csak egyetlen horog kandikál ki belőle. Ez az egy horog pedig kevésbé akad meg rávágáskor a befelé vezető úton. Lehet kemény koppanás vagy egy puha megtolás, kontaktvesztés, a rávágás pillanata egyetlen mozzanatból, a zsákmánynak vélt műcsali elkapásából vagy inkább bekapásából áll. És ez a dolog lényege. Manapság már számtalan víz alatti felvételen lehet látni, amint az áldozat egy villanás alatt eltűnik a fogas szájában, szinte örvény szívja be a kishalat. Mindezt azért tartom érdemesnek hangsúlyozni, mert még ma is sokan úgy vélik, a süllő óvatos, kényes ragadozó, elkapja, „harapdálva” forgatja, majd csak ezután nyeli el táplálékát. Ebben annyi az igazság, hogy ha túlságosan nagy halra támad, akkor a többivel együtt szerepet kapnak nevezetes ebfogai. Ekkor valóban kénytelen egy-két mozdulattal beforgatni, majd csak egy következő fázissal lenyelni az áldozatot. A gumis süllőpergetések tapasztalatai tehát nagyon megerősítették a már wobblerezéskor is megalapozottnak érzett feltevéseimet. A lényeges tanulság mindebből, hogy a fogassüllő is igazán erőteljes, ízig-vérig ragadozó halfaj. Véleményem szerint tehát, amikor étvágyánál van a süllő, amikor táplálkozni akar, akkor nem finomkodik. Még ilyenkor sem teljesen biztos, hogy sikerül megakasztani és meg is fogni a tüskéshátút, ugyanis kevés húsos felület akad a szájában, de még a torkában is. Horgunk akadása pedig bizonytalan a csontos területeken. Ha „vékony” az akadás, akkor pedig halunk szabadulóművész képességei okozhatnak szomorúságot. A hatékony bevágást szolgálja a kapás azonnali felismerésén túl az optimalizált felszerelés is. A jól közvetítő zsinór és a bot gerinces „keménysége” nagyon fontosak a hatékony akasztás szempontjából. A süllők magabiztos támadásairól és rablásairól szeretnék felemlíteni egy tipikus esetet. A történtek jó példát mutatnak arra, hogy amikor a süllő valóban megtámadja a műcsalit, nincs is olyan nehéz dolgunk. Ha nagyon finomkodna táplálékszerzés közben, felkopna az álla, nem lenne méltó a ragadozóhal mivoltára…

A cikk folytatása a Magyar Horgász februári számában olvasható!