Szöveg és kép: Sánta László

Régen jártam már a vízen. Felfokozott hangulatban készítettem össze a felszerelést. Igazából mindennel horgászni akartam mindenre. Feederezzek? Pergessek? Keszegezzek vagy harcsázzak? Megannyi lehetőség, amire régen annyi időm volt, hogy bele is unhattam volna. Aztán jött a munka, a sok más elfoglaltság és sokszor lomha keresztespókok szőtték be a stég mellett pihenő csónakot. Így, amikor manapság horgászatra gondolok, nem tudom eldönteni, hogy ha lesz egy kis időm, milyen módszerrel vágjak neki a pecának. Evidens a pergetés, hiszen a legkevesebb a batyu és a leggyorsabb a szerelés. Be a csónakba, már berreghet is a motor, csak az ideális helyszín kell és jöhetnek a halak.

Egy szeptemberi szabadnapomon mégis a letett botos ragadozóhalazás mellett döntöttem. Rég horgásztam így, és ezzel a módszerrel a kellő helyismeret mellett nagyjából tutira lehet menni. Vállamra vettem a bottartó táskát, a hátizsák már rajtam volt, benzineskanna, stég- és csónakkulcsok csörögtek a nyakamba akasztott kulcstartón. A másik kezemben egyéb felszereléses táska billegett. Lesétáltam a Tisza partjára, át a bokrokon, a nyárfák lombján, a parti lejárat tetejéhez. A folyóra pillantottam. Lassan, csendesen folyt, szinte csordogált előttem a mederben. A hosszú aszályos hónapok hatása nem múlt el nyomtalanul. Jócskán mínuszban botorkált a Tisza, a víz szélén magasra nőtt a gaz. Ilyet is rég láthattunk, hiszen legtöbbször a folyó közvetlen partján nincs más csak agyagos, homokos föld, hiszen a víz gyakorta áradt vagy apadt. Növényzet nem alakult ki a folyó szélén. A hosszú ideje tartó alacsony vízállás azonban nyomot hagyott. A természet derékig érő zöld gallérral vette körül a folyót. Nem is emlékszem ilyen időszakra, hogy július eleje és szeptember közepe között nem kellett állítani a stég helyzetén. A drótköteleket tartó csörlők hónapok óta mozdulatlanul álltak. Talán a lakatokat sem ártana megolajozni, hogy amikor újra áradás jön, ne érjen kellemetlen meglepetés.

Így ballagtam le a csónakhoz. Kinyitottam a lakatokat, kicsomagoltam a motort, elhelyeztem a sokat bíró deszkákon a horgászholmimat. Pár perccel később már berregtem is a sodorvonalban. Régóta ismert, jól bevált helyet választottam. Minden egyes akadó a környezetében jó ismerősöm, radar nélkül is tudom, mit tartogat számomra a fenék. Lehorgonyoztam. Pakolás közben szemem nem a pálcákon, orsókon időzött, hanem rendre a „zöldre festett” folyó hátán, az ártéri erdősáv időtlen arcán, a párosával előttem úszó récéken. Megállt a kezem, abbahagytam a pakolást. Hatalmába kerített a régi érzés, amire mostanában úgy vágytam. Csak néztem magam elé. Szerencsémre motorcsónak vagy bármely más vízijármű sem közlekedett akkortájt. A parton ameddig elláttam emberfiának, más horgásznak nyoma sem volt. Csak én és a Tisza. Teljes szélcsend. A víz tetején apró molnárkák szökdécseltek, alattuk küszök ivadékai hancúroztak, nem félve attól, hogy balin csap közéjük. Élesen fütyülő jégmadár húzott el előttem. Ha kedve támadt volna, csónakomat is választhatta volna pihenőhelyének. A Tisza illatát éreztem az orromban, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Nem ilyen a Dunáé, de a Körösöké sem. Ez az igazi lélekelixír. Azokban a pillanatokban úgy éreztem, hogy a horgászat csak másodlagos.

Arra a napra megvolt a feltöltődés. Nem tudom, hogy meddig ücsörögtem mozdulatlanul, mire egy hivalkodó balinrablás megtörte a csendet. Hirtelen váltott az agyam, a vadászösztön varázsütésre felszínre tört, és újra visszakerültem saját magam sztenderd állapotába: minél hamarabb csalit a vízbe!

Gyorsan fogtam néhány küszt. Néha úgy esznek ezek az apró halak a Tiszán, mintha más se lenne a víz felszíne alatt. Bárhova dobtam az egy szem csontit az apró horoggal, már száguldott is szélsebesen az úszó. Jöhetett a szelet. Mindig a farokrészt választom, süllőre az a fogósabb. Sokan meg is tapossák, mondván, jobban mozgatja majd a víz áramlása a csalit. Magam is próbáltam ezt a megoldást, de nem találtam eredményesebbnek, így normál állapotában tűztem fel a küszvéget. Két ponton vezettem bele a horgot, így biztosan nem szedi le könnyen a ragadozó. Tapasztalatom szerint nem kell sokat várni egy helyen a halra, ha nagyjából húsz percig nem piszkálja a csalit semmi, arrébb kell dobni. Ezúttal egyből jó helyre repült az ólom. Öt perc sem telt el és kemény húzások jelentkeztek a bot végén. Kapásából ítélve balinnak tűnt a jelentkező. A süllő óvatosabb, sokszor inkább engedi a damilt, pedzegeti, játszik a csalival. Nem is tétlenkedhettem, hiszen szinte lerántotta a csónakról a botot a ragadozóhal. Akasztottam, majd tekerni kezdtem az orsó hajtókarját. Az ellenállás nem volt túl acélos, de így is örömteli volt számomra a fárasztás. A gyorsan pergő pillanatok után már láttam is a balin zöldes hátát a felszínen. Gyere csak barátom! Amint a csónak mellé ért, pipált egyet-kettőt, és már merült is alá a szák. A következő másodpercben már a csónak deszkáin pihent az őn. Megtöröltem a kezemet és a telefonomat kerestem a zsebeimben, hogy lefotózhassam. Két kiló körüli balin lehetett az első becsapott hal. Némi vacillálás után úgy döntöttem, ezt megtartom, hiszen nagyon szereti a család a sajtos-tejfölös balinfiléket petrezselymes burgonyával.

Vannak, akik alapból – sokan anélkül, hogy kóstolták volna – egy kézlegyintéssel elintézik a balint, mint gasztronómiai értéket, pedig kiváló ízű fehér húsa van, a sok szálkán pedig segít a filézés. Pár perc múlva újabb küszfarok került a horogra és rövid légibemutató után merült is a fenék felé. Ezúttal öt-hat méterrel arrébb landolt a szerelék a Tisza vizében. Amint megtámasztottam a botot a csónak oldalán észrevettem, hogy a másikon kapás van. Ezek is erős rántások voltak, már láttam is lelki szemeim előtt az újabb balint. Két pillanat múlva bevágtam, de az ellenállás jóval gyengébb volt, mint az előzőnél. Hamarosan egy kis harcsagyerek tekeredett elém. Felvette a küszdarabot. Ritkán fordul velem ilyen elő, hogy halszelettel fogok harcsát. Gyors fotózás után óvatosan visszaengedtem élőhelyére a bajszost, nem akadt neki mélyen a horog. Ha szerencséje lesz a jövőben is, egyszer talán kapitális példány válhat belőle.

Az önfeledt horgászat közben gyorsan repült az idő. Egy-két horgász is elcsónakázott előttem. Intettek, mint mindenki, aki ezen a tájon pecázik. Ezt diktálja a sporttársi etikett. Még akkor is, ha nem ismerjük egymást. Nyaranta többször belefut az ember olyanokba, akik csak „idegenek” ezen a vízen. Többnyire szélsebesen száguldanak motorcsónakjukkal, amiről szól a hangos zene. Ők nem horgászok és nincsenek is tekintettel a horgászokra. Legalább a környezetre, a természet értékeire vigyáznának…

Efféle gondolatok jártak a fejemben, amikor újra kapás mozgatta a zsinórt. A szélcsendben tökéletesen látszottak a kisebb, majd nagyobb húzások. Amikor már a botspicc is meg-meghajolt a zöld víztükör felett, megemeltem a botot és nem túl nagyot akasztva kontaktusba kerültem az éhes ragadozóval. Biztos voltam abban, hogy ez már süllő lesz. Szépen kijött, nem volt nagy kihívás a merítőbe terelni a másfél kilós halat. Jöhetett a fényképezés.

A délután folyamán még két hasonló méretű süllőt fogtam úgy, hogy a csónakkal nem kellett másik helyet keresnem. Nagy nyugalomban horgászhattam a természet lágy ölén. Az idő gyorsan elrepült a vízen és én teljesen feltöltődtem a színekkel, illatokkal. Végre átjárt a régen várt nyugodt horgászat lélekemelő öröme. A horgászat végén még fotóztam egy kicsit a megunhatatlan őszi tájat, a mellőlem tágítani nem akaró tőkés récéket, aztán felberregett a motor és irányba vettem a kikötőhelyemül szolgáló stéget.

(Az írás megjelent a Magyar Horgász 2312 számában)