Szöveg és kép: Skultéti László

Végre esteledett. Éjszakai horgászatot terveztem és már türelmetlenül vártam, hogy a nap a nyugati égbolt horizontján megpihenjen. Sajnos azonban még nem jártam ott, egyelőre csak az autóm csomagtartójába pakoltam felszerelésemet és számoltam a perceket, amíg a jobbik felem, szeretett feleségem munkahelyéről hazaér végre. Romantikus jeleneteknek azonban nem volt helye, mert már este nyolc óra felé járt az idő és az alapozóetetést el kellett még végeznem, így amikor megérkezett, csak egy gyors puszit kapott és rögtön utána már robogtam is a kikötő felé. Szeretetteljes részvéttel nézett utánam (már elfogadta, hogy javíthatatlan vagyok) és miközben elhajttam a ház elől, autóm lehúzott ablakán keresztül még hallottam egyre távolodó hangját, amikor ezt kérdezte: ugye pakoltál magadnak is ennivalót?

A válasz igen, de emiatt már nem álltam meg. Vonzott a Ráckevei-Duna-ág vagy más néven RSD látványa, illata, ezernyi hangja és a lassan közeledő éjszaka varázsa, mennem kellett. A kikötőbe érve kapkodva pakoltam át felszerelésemet a csónakba, hiszen a stégemig tartó utat vízen tettem meg. Túlzott sietségemnek meg is lett a következménye. A nyílt víz előtti lagúnákban vettem észre, hogy a rodpodom az autóban maradt. Mérgesen fordultam vissza (még hogy a horgászat nyugtat...) és bár ez a kis kitérő csupán pár percig tartott, én mégis óráknak éreztem. Végre megvolt minden, újra úton voltam, miközben csónakmotorom morajlását hallgattam. Lehet, hogy másnak ez csupán zaj, de én szeretem, mert kitartó zümmögésével azt az ígéretet hordozza magában, hogy hamarosan átadhatom magam a horgászat boldogságot jelentő szenvedélyének.

Ez a nap különleges volt és emiatt a izgalmasnak ígérkezett a horgászkalandom, hiszen ez alkalommal célhalaim a vizeink torpedói, az amurok voltak. Ennek megfelelően az utóbbi egy hétben elhagytam a bojlival és a pelletekkel történő etetést és csak erjesztett magvakkal szórtam meg bójám környékét, ettől remélve a sikert. Terveim szerint egy kiadós alapozóetetéssel kezdek még mielőtt kikötnék a stégemen. Ha sikerül amurt fognom, akkor minden hal után megismétlem az etetést, de ekkor már csak egy-egy lapátnyit felhasználva. A stratégiámat azért alakítottam így, mert régi tapasztalat, hogy ha beáll egy nagyobbacska amurcsapat az etetésre, akkor bizony hamar felporszívózzák a nekik szánt magvakat és továbbállnak, viszont ha minden kapás után pótolom az etetőanyagot, akkor reményeim szerint helyben tudom tartani őket. A fentieken túl újragondoltam a végszerelékemet. Egy úgynevezett 360 riget készítettem, amit némiképp módosítottam a saját elképzeléseim szerint. Magát a forgót, ami a horgot tartja egy kombinált előkére kötöttem, amelynek az első, nagyjából 20 cm-es fluorocarbon része biztosítja a kellő merevséget a dobáshoz, csökkentve ezzel a gubancolódás lehetőségét, míg a forgó előtti pár centis lágy fonott zsinór kellően szabad mozgást tesz lehetővé a horog számára, elősegítve ezzel a biztosabb akadást. A másik apró változtatás, hogy a horgon nem rögzítettem fixen a hajszálelőkét, ehelyett egy apró horog­gyűrűre kötöttem azt és a karika mozgását két gumiütközővel szabályoztam. Nagy előnye ennek a végszereléknek, hogy így a hajszálelőke a halfajhoz és a felkínálni szándékozott csali méretéhez állítható, így nem kell folyton cserélgetni az előkéket. Jelentéktelen apróság csupán, de a teljes képhez hozzátartozik, hogy a hajszálelőkére fix, gyors stoppert kötöttem, jelentősen leegyszerűsítve és meggyorsítva a csalizás folyamatát. Csaliként két szem vajsavas tigrismogyorót használtam, egy szem technopufival kikönnyítve. Hogy a csalogatóhatást növeljem, inline pasztaólmokat használtam, amelyekre szintén saját készítésű, kukoricapellet alapú, ananász ízesítésű, erősen túlaromásított pasztát gyúrtam, ami tapasztalataim szerint 3-4 órán át kitart az ólmokon, miközben folyamatosan felhőz.

Az alapozást követően kikötöttem a stégnél, majd felállítottam rajta a sátramat és összeállítottam a felszerelésemet. Évek óta bevett rutinja és jól megszokott helye van mindennek, így ha éjjel kapásom van, fejlámpa nélkül is meg tudom kezdeni a fárasztást. Ez utóbbit rendszerint csak akkor kapcsolom fel, ha a hal már közvetlenül a stég előtt van, elvégre szákolni csak nem fogok vaksötétben. Amikorra mindennel elkészültem és bevetettem készségeimet, rám sötétedett. Hátradőltem fotelemben és a csillagokban gyönyörködve csodáltam a szikrázóan tiszta égboltot. Ilyenkor annak ellenére, hogy igazából nem történik semmi, sosem unatkozom. A stég mögött elterülő erdőben riasztott egy őzbak, majd hangos csörtetéssel tovairamodott, közben hallatva ugatásszerű, veszélyt jelző hangját. Vajon mi ijeszthette meg ennyire? Talán egy, a szabadságvágytól megrészegült és éjszakai kalandtúrára indult házőrző lehet a tettes, ami nappal valamelyik gyerkőc ölébe hajtja a fejét és bociszemekkel néz gazdájára, míg éjjel ragadózóvá válik, és ha egy kevésbé éber őzzel hozza össze a sors, akkor egy hang nélkül rántja le a földre? Az is lehet, hogy az őz egy olyan ágtól riadt meg, amire ő maga lépett, és ami ezen a forró, aszályos nyáron annyira kiszáradt, hogy reccsenve tört ketté patája alatt. Nem tudhatom, de jólesik elmélázni ezen.

Mivel a következő nap számított rám a család, nem virrasztottam végig az éjszakát. Éjfél körül járhatott az idő, amikor elnyúltam sátramban az ágyamon. Bizakodó voltam, hiszen az elmúlt fullasztóan meleg napok kedvezően hatottak az amurok aktivitására, ezért reménykedve aludtam el. Fél kettő körül jobb oldali botom kapásjelzőjének csippanására ébredtem. Csak egy csippanás, semmi több. Kábultan ültem fel és vártam a folytatást, de nem történt semmi. Kikászálódtam sátramból és a rodpod mellé álltam. Beleúszás lett volna? Nem hittem, lévén a jobb oldali swinger jóval lejjebb volt, mint a másik, pedig régi rutint követve egyformán szoktam őket beállítani. Ahogy ezen gondolkodtam, ismét csippant egyet, azonban láttam, hogy ejtős kapással van dolgom. Ráfeszítettem, ám ekkor már határozottan és folyamatosan esett a swinger. Megemeltem a botot és gyorsan csévélni kezdtem a zsinórt, hogy felvegyem a hallal a kontaktust. Nem csalódtam, néhány tekerés után ellenállást éreztem, amibe a biztonság kedvéért kicsit még beleemeltem. Ekkor, messze tőlem, a nagyjából 90 méterre lévő bójám mellett egy nagyobb testű hal fröcskölve kezdte verni a vizet. Másodpercek teltek el, mire rájöttem, hogy az én halam az, ami a megakasztást követően azonnal a felszínre tört és ott próbált megszabadulni a horogtól. Igyekeztem elhúzni az etetésről, ami meglepően könnyen ment, szinte magától jött az ellenfelem. Azonnal lazítottam a féken, mert sokszor tapasztaltam már, hogy az amur – mert biztos voltam abban, hogy az – szinte ellenállás nélkül húzatja magát, majd a stég előtt megperdülve, minden erejét összeszedve féktelen vágtába kezd. Márpedig ilyenkor behúzott fékkel szinte biztos a halvesztés. Most sem történt másképp, ahogy amurom elérte a fejlámpám fényét megfordult és 30-40 méteres kirohanással adta tudtomra, hogy nem ért egyet céljaimmal. Az életéért küzdött, nem sejthette, hogy csak egy közös fotót szeretnék vele és azután visszaengedem éltető elemébe. Még három-négy kirohanás és gyengülni kezdett, majd megadóan felfeküdt a vízre, ezt kihasználva alátoltam a merítőt. Ekkor újra erőre kapott és a szákot megával rántva berohant a nádba. Megszökni nem tudott, de a hálót tönkretette, ahogy pár pillanatig elérte a nádat. Sebaj, javíthatónak tűnt, és mindig van nálam tartalék merítőfej. Kiemeltem a halat és a bölcsőbe tettem. A közös fotó elkészítése azonban nem volt egyszerű, mert egyedül horgásztam és így nem volt, aki gyorsan lencsevégre kaphatna. Maradt hát az a megoldás, hogy állványra tettem a telefonomat és időzítőt használva megpróbáltam képet készíteni. Pontyoknál ez nem probléma, mert jobban bírják a fotózást a levegőn, de az amurok esetében mindig aggódom kicsit, hiszen sokkal érzékenyebb faj, pár perc is megárthat nekik. Éppen ezért elhatároztam, hogy maximum kétszer próbálkozom, ha sikerül értékelhető képet készítenem, ha nem, utána visszaengedem a halat. Végül is, ha nem is tökéletesen, de sikerült a kép és gyors mérlegelést követően – 7,4 kg-ot mutatott a mérleg – halam újra szabad lett. Visszadobtam a szereléket és frissítettem a másik botot is, majd mint ahogy azt előre elterveztem, bementem pótolni az etetést. 

Tükörsima volt a folyó, a dőlőbójám fénye már messziről hívogatott, mintha csak mosolyogva azt sugallaná, hogy lesz itt még hal, csak legyek kitartó. Beszórtam az újabb adag magkeveréket, de nem indultam azonnal vissza a stégre. A Duna közepén kis ladikomban ülve szinte átölelt a sötétség. Alattam az ébenfekete folyó, előttem a bójám már-már hipnotikus fénye és jobbra fent, az erdő lombkoronája felett a sápadtan kelő hold. Idilli kép, nehezemre esett lemondani róla. Mégis megtettem, mert a józan ész és a fáradtság ezt diktálta, így visszamentem sátramba. Kimerülten hajtottam álomra fejem, azonban nem sokáig pihenhettem, ismét kapásom lett a jobb oldali botomon. Ez a hal azonban egy határozott húzással jelentkezett, amibe tétovázás nélkül emeltem bele. Ezt az ellenfelemet bizony keményebb fából faragták, mint előző társát, mert 90 méterről is szépen kérte a zsinórt. Folyamatosan, erőteljesen húzott, és csak későbbi kirohanásai és fejrázásai árulták el, hogy ismét amurral van dolgom. Keményen megdolgoztatott, több mint húsz perc után adta meg magát. Megszákoltam és az előző hal miatt még vizes bölcsőbe fektettem. Nem volt szívem megkínozni a közös fénykép elkészítésével, ezért gyorsan lefotóztam a bölcsőben, majd mérlegelést követően visszaengedtem a 9,6 kg-os amurt. 

Lassan szürkülni kezdett. A közelgő nappal legyőzte az éjszakát, és a derengő hajnal tompa körvonalakat festett a tájnak. Az elmúlt néhány óra eseményein merengtem. Egy éjszaka alatt két amurt fogtam vadvízből az elképzelésem szerint összeállított végszerelékkel és saját csalival. Végtelenül elégedett és boldog voltam. Köszönöm RSD, hogy megajándékoztál ezzel a két gyönyörű, egészséges, élettől duzzadó torpedóddal!

(Az írás megjelent a Magyar Horgász 2308 számában)