Szöveg és kép: Borda János
Július utóján történt egy délután. Lajos barátom kint üldögélt a horgászstégen. A rekkenő hőségben ponty nemigen kínálkozott a horog hegyére, ezért keszegezéssel múlatta az időt. A nyílt vízen megkezdődött az evezős szakosztály edzése: néhány egykedvű edzői vezényszó, vizet érő lapátok csattanása, görgős padok ütemes nyiszogása jutott el Lajos füléhez. Olyan megszokott hangok voltak ezek, mint otthon a falióra halk ketyegése.
Hátulról, az úszó nádsziget mögül csobbanások hangzottak rendszertelen időközönként, valahogy ekképpen: Plotty... plotty... plo-plo-plotty! Hát persze, érik a potyóka szilva a parti fákon, és az hullik a vízbe! Kint a kertben már cefréshordónyi mennyiség tarkítja lilásfekete szőnyeggel a füvet. Vajon mi történik a vízbe hullott, töméntelen gömbölyű szilvával? – morfondírozott Lajos. Most zurboló csobogást hallott ugyanarról a helyről, mire felpattant és óvatosan csúsztatott lábbal, dobogás nélkül futott kifelé a stég pallóján. Az apró öbölhöz érve nem tapasztalt semmi különöset, a hullámok csendesen ringatták a parthoz sodródott nádszálakat, uszadékot. Plotty... plo-plotty – csapódott gyors egymásutánban három gyümölcs egy alig rezdülő ágról a Kis-Tiszába. Lajos előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a nádfal előtti részt és a lerogyott fatörzs környékét, s ekkor szinte felrobbanni látszott a sekély víz. Négy vagy öt termetes amur iramodott el onnan, örvényeket kavarva. Megszületett hát a magyarázat a vízfelszínen landoló szilvaszemek sorsát illetően – s Kakasi Lajos nem lenne ízig-vérig horgász (és nem lenne Kakasi Lajos sem), ha otthon, vacsora közben nem ókumlálta volna ki, hogyan lehetne az eredményes pecázás érdekében hasznosítani a tapasztaltakat.
A virradat még csak tapogatózva nyújtogatta lábát a felhőpaplan alól, amikor Lajos a „potyókás” szeglethez lopakodott macskaléptekkel. Ősöreg, nehéz üvegszálas botot tartott a kezében. Szándékosan nem tervezett súlyt a fonott zsinórra, a zömök, kihajlíthatatlan horgát egy egészséges szilvaszem húsába kanyarította. Baljával hosszú eresztéket húzott ki oldalra az orsóról, és meglendítette a csalit. Jól sikerült a dobás, éppen elért addig a határig, ahol a megroppant derekú fűzfa ágai a felszínhez értek. A botot egy keresztben kinyúló gyökérre fektette, és elővigyázatosságból vékony perlonkötelet hurkolt az orsó nyakánál a parafanyélre, nehogy egy váratlan rándítás következtében elrepüljön a bot – ami a súlya miatt el is merülne nyomban. Elégedetten kuporodott a borostyánnal körbefont fatörzshöz, ám abban a pillanatban rádöbbent a hirtelen ötlettel elkészített szerelék hibájára: súly híján kapásjelzőt sem akaszthat a horgászzsinórra, hiszen a könnyű szilvát egy karika súlya is elhúzná a helyéről. Hogyan fogja így észrevenni a kapást?
Észrevette. A zsinór megrándult, és rögtön megfeszült, ugyancsak kapkodnia kellett az életre kelt bot után. Óriási „belharc” kezdődött a szobányi területű beugróban. Rövid pányván meg kellett fékeznie a szabadságáért hevesen küzdő acélizomzatú amurt, mert látta, hogy bármilyen irányú kitörése azonnal eldöntené a viadalt: jobbról, a nádfal előtt a határtalan nyílt víz, szemben a vízbe lógó ágak akadója, oldalt pedig az úszó nádsziget alatti rejtek várta a menekülő halat. Meglepően hamar feladta a pikkelypáncélos vitéz. Három vad megugrást követően nem próbálkozott többször, és engedelmesen siklott a merítőhálóba a potyókaszilvás-módszer első gyönyörű amurja. Azon a nyáron még több hasonló siker koronázta barátom horgászatát.
Jó is annak, aki ott éli mindennapjait a holtág közelében! Egészséges irigységgel hallgattam Lajos telefonos beszámolóit a – még névtelen – „szilvás-sarok” eseményeiről, és alig vártam, hogy végre én is birtokba vehessem az újonnan felfedezett horgászhelyet. Augusztus második felében jutottam el Csongrádra, addigra már utolját járta a mirabolán szilva érése.
– Nem akarok vészmadár lenni: napok óta mozdításom sem volt – fogadott Lajos borús hangulatban. – Pedig nagy lelkesedésemben még összegyűjtött potyókát is szórtam be etetésnek, de semmi. Úgy látszik, ráuntak az amurok.
Tényleg hiába őriztem napkeltétől délig a horgon ázalgó szilvát. Csalódásomat lelki gyötrelemmé fokozta a hiábavaló izgalom, amint többszöri cibálást követően az emelkedő zsinór láttán kíméletlenül bevágtam, és lábszáramhoz egy arasznyi törpeharcsa csapódott. Elképzelni sem tudtam (szerintem ő maga sem), hogyan bírta bekapni a szájüregét fulladásig kitöltő gyümölcsöt. Kapás híján tétlenségre kárhoztatva nézelődtem szűk környezetemben, nem is lehetett távolabbra tekinteni az öböl fölött összezáródó lombsátor miatt. A mirabolán szilva partról benyúló koronája – mint egy terem kupolája – egybefonódott a vízen fekvő fatörzsről feltörő fűzfaágakkal. Lombsátor, kupola, terem – így született meg az „Amur terem” elnevezés. Lehetne szentély is – gondoltam. Elszigetelt, csendes világának részletei a mindenekfelett létező Teremtést dicsőítették. A sűrű levélzet hajszálrésein át bemosolygó napsugarak derűjében gondviselő tekintet érződött, és ugyanez a fény hangtalan, kápráztató szimfóniát játszott az átlósan futó hullámok meg-megimbolygó, párhuzamos redőin. Imitt-amott pókhálón függő aranysárga levelek pörögtek a szélben vidám imamalmokként, s a titkokat ringató víz kisimult szegélyén – mint fontoskodó ministránsok – molnárkák futkorásztak, karcsú lábukkal tünékeny nyomokat karcoltak az olajfényű felszínre. Még az istentagadók ámulata is hitté vált volna az éppen beröppent jégmadár láttán. Álló helyzetben lebegett felettem, szinte láthatatlan gyorsasággal pergő kolibriszárnyon, akár egy drágakövekkel ékesített, picinyke monstrancia. Ez a „templom” azonban nem tűr ateistákat. Aki itt ülve merenghet a természet kialakulásáról és emberi képzelettel fel nem fogható bonyolult összefüggéseiről, az minden alkalommal megerősödik hitében.
Az esti horgászatra két rövid, bivalyerős harcsázóbotomat készítettem elő. Az egyiket úszósra szereltem, a horog mellé fűzött kukoricát csaliztam. A másiknak a főzsinórját csúszóólmon bújtattam át, az előke végén soha nem próbált újdonság lebegett a horgon: szépen legömbölyített sárgadinnyedarab, amit a héjhoz közeli, kemény részből faragtam ki. Lajos nem nagyon hitt a varázslatban, de azért mellettem heverészve várta a szerencsémet – mindaddig, amíg ránk nem csapott a déli hírekben megjósolt zivatar előszele. Lajos rövidre fogott búcsúzkodás után otthagyott, és kerékpárján igyekezett hazafelé. Én egyelőre elégségesnek tartottam azt a biztonsági megerősítést, hogy futólépésben magamhoz vettem a csomagtartóból a leszúrós ernyőt és az esőruhát. Ha komolyabbra fordult volna a helyzet, gyorsan behúzódtam volna a közeli fészerbe vagy az autómban kialakított hálóhelyemre. Porkavaró széllökések és pár csepp eső után úgy tűnt, elkerülte Csongrádot az ítéletidő, és halkuló dörgéssel távolodott keletnek. Nyugatról a felhők felett átszűrődött a lebukó nap aranyhímes bíbora, és csak a korán mélyülő alkony meg a vihar visszazengő horkantása figyelmeztetett az időjárás-változásra. A teljes sötétség beállta előtt – hogy ne kelljen feleslegesen lámpát használnom – újracsaliztam mindkét készséget, az úszó bóbitájába zöld, a fenekezőbot kapásjelzőjébe pedig piros fénnyel sugárzó világítópatront tettem. Bedobás után eligazgattam a botokat magam előtt, Lajos óriási merítőszákját nyelére tekert hálóval a fához támasztottam. Biztos, ami biztos: a könnyű, nyári öltözékre felvettem a kétrészes esőruhát (jól jött a szúnyogok miatt is), és a letűzött nagy méretű horgászernyő alá húzódtam – ne akkor kapkodjak ész nélkül, ha mégis kitörne valami égiháború. Megérzésből jelesre vizsgázhattam volna.
Kilenc óra tájt alig kivehető morajlásra figyeltem fel. Feltápászkodva kilestem a bokrok között: Kunszentmárton felől tompa fények lobbantak fel a látóhatáron. Szombat lévén, lakodalmi tűzijáték – nyugtattam magam. Rövidesen kiderült a tévedésem, ugyanis rájöttem, hogy vasárnap van, és egyre erősödő dübörgéssel közeledtek a felvillanások. Önámításnak bizonyult az a régi tapasztalat is, miszerint a vihar nem jön át a Tiszán. Ahogyan ez a förgeteg odafelé átszökkent a Böldi révnél a folyón, most éppolyan őrült vágtában igyekezett vissza a Körös-torkolat irányából. Ennek a fele sem tréfa! – ugrottam talpra, mivel az első szélroham felkapta a horgászernyőmet, és öles bakugrásokkal kergette a mögöttem elterülő kert fái közé. Tanácstalanul néztem utána, majd a „beélesített” horgászbotokra. Most mitévő legyek? A következő villám megvilágította az öblöt. Háborgó vizében tisztán kivehető volt a combvastagságú, pikkelyes test, amint lassan lebegett előre a bedőlt fűz törzse mellett, majd egy tengeralattjáró közönyével alámerült. Még az is jól látszott, ahogyan a bal felőli készség damilját vitte a hátán, elsodorva helyéről a zölden fluoreszkáló úszót. Sustorgott a sűrű szemű eső, pokoli tűzijáték szaggatta cakkos cafatokra az eget borító fekete leplet, és magamban bocsánatot kértem józan gondolkodású feleségemtől, akinek minden alkalommal meg szoktam ígérni, hogy kerülöm a kockázatos helyzeteket. Maradtam, bár tudatom épeszű része borzadt a villámhárítónak is beillő botok közelségétől. Körülöttem annyira telítődött elektromossággal az éter, hogy zsibbadt a szám, sercegett a bőröm. Rettegtem, amikor előttem, a nyílt víz felett két gömbfejű lángcsóva suhant a város felé, de nem akartam meghátrálni, mert zsigereimben éreztem a kihívást, a próbatétel lehetőségét. Tapogatózva lejjebb léptem, a víz szintjénél alig magasabb kemény padkára, nehogy a várva várt küzdelem során megcsússzak a felázott lejtőn. Számítottam rá, hogy bekövetkezik: a piros fényű kapásjelző himbálózva kúszni kezdett felfelé, a sebesen rövidülő eresztéken. Csak azért fohászkodtam, nehogy megint egy mohó törpeharcsa űzzön csúfot belőlem. Kifeszült a zsinór, s én kemény oldalirányú mozdulattal bevágtam. A kisujjnyi vastag botspicc ívbe hajlott. Egy röpke pillanatig elhitette velem a mozdíthatatlan súly és a mozdulatlanság, hogy a fűzfa víz alatti részébe akadt a horog, ám máris tomboló táncba kezdett az amur. Úgy éreztem, nem is hallal viaskodom: tán Belzebub harci ménjének szájába vetettem zablát? Hosszú métereket lopott le szempillantás alatt a szorosra húzott, visító fék ellenére, aztán kivetődő ugrásokkal próbált szabadulni; rugóként megfeszült teste sárgásvörösen ragyogott a villám tüzénél. Sikerült gyors csévéléssel a zsinórból visszalopnom valamennyit, de a két mennykőcsapás közötti sötétségben csak sejthettem a felém tartó halóriás hollétét – bevallom, félelemmel töltött el a legyőzhetetlennek tűnő, láthatatlan őserő.
Fejemről hátracsúszott a csuklya, arcomat sűrű cseppek verték, alig láttam a szemembe csorgó esővíztől. Az amur a nádfal mentén kirohanva, vagy a víz alatti ágakat megközelítve többször is megjáratta velem a reménytelenség határát, de nem csüggedtem. Tartottam, fékeztem inam szakadtáig fogcsikorgatva küszködtem vele, imádkozva és káromkodva, és egyszer csak nem bírtam húzni, emelni rajta semmit. Mi történt, hová lett? Bal kézzel feszesen tartottam a combhajlatomba támasztott botot, remegő ujjal kitapogattam a fejlámpám nyomógombját. Az éles, fehér fényben ott feküdt előttem mozdulatlanul a hal, félig eltakarták a fonott zsinórba gabalyodott ágak. Megilletődött, csendes örömmé szelídült az ujjongásom, kézfejemmel esővíz és könnyek összekeveredett ízét töröltem le a bajuszomról.
*
Szeretek csak úgy, az ottlétért üldögélni az Amur terem partján, és semmire sem gondolni – ami nálam gyakran egyet jelent a Mindenségről való töprengéssel. Hogyan is mondtam: talán évtizedek teltek el, mire egy véletlen felfedezés éppen számunkra tette fontossá a valakinek egykor menedéket nyújtó kicsiny öblöt.
Minden változik. Múlnak az évek, haldoklik a vízre dőlt fűzrönk, a tövénél fakadt sarjait sem tudja éltetni, hiábavaló nyújtózkodás után sorra elhervadnak. A partszéli potyóka szilva fáját nehezen bírják el a gyökerei, Lajos már rögzítette acélsodronnyal, hogy késleltesse a kidőlését. Vajon a mi életünkben kerül-e még lombokból új kupola erre a „teremre”, s nekünk megadatik-e újra, ugyanitt a rácsodálkozás feledhetetlen élménye? Alig hiszem, de egyszer majd – talán évtizedek múltán – kertrendezés vagy csónakkikötő építése, esetleg egyszerűen bontási törmelék talicskázása közben odapillantva születik egy élmény, ami ismét mesés birodalommá változtatja ezt a helyet – immár valaki másnak.
(az írás megjelent a Magyar Horgász 2305 számában)
