Szöveg: Király Árpád
Janó sosem tartozott az osztály legjobb tanulói közé. Tartotta magát a helyesnek gondolt arany középúthoz, és míg környezete elvárásait hatékonyan teljesíteni tudta, jutott ideje saját elvárásainak kezeléseire is. Míg korosztályos társainak a tanulás és a sport, később a szerelem és a pénz volt fontos, addig Janó és barátai számára a természetben való csavargás, a városszéli salakpálya, később a határ nyújtotta csodálatos magány számított igazán. És míg az élet és a társadalom kötelező köreit maga is rótta, a rohanó világ parancsoló törvényei elől mindig talált búvóhelyet testének, pihentető órákat háborgó lelkének. A széles és bölcs folyó sistergő suttogása, az ártéri erdő óvó paplanja, a holtágak iszapillatú nádasai a bennük és velük dobbanó csodálatos élővilággal volt számára a szerető barát, a meleg otthon, a mindent meghallgatni tudó társ.
Ahogyan teltek az évek, lassan minden elkopott körülötte. A gyermekkori csibészek mind a társadalom elvárásainak habzsoló karmaiba kerültek, üzletemberek, sikeres apák, híres példák lettek, akik észre sem vették, hogy kiégett valóságuk már régen nem őket szolgálja. Lángoló szerelmek tűntek el, kísértő emlékük néhány nehéz nap után még feleslegesen visszajárt, Janó számára is csalóka távcsövet jelentett a poharak vastag üvegalja. Ezen a távcsövön keresztül hol zavarosan, hol kristálytisztán éledtek fel egykori szép, de mára fájó emlékek, és vastag habként csordultak túl az élet korsójának törékeny üvegperemén.
A vizek csodálatos világa akkor is ott volt. Minden hajnali köd, minden éjjeli zörej, minden hang a béka nászától kezdve a compók cuppogós szedegetéséig benne élt, minden más emléknek és zajnak piszkos ajtaja mögött. Látó emberként járta a természetet, ismerte a vizek világát. Számára ez volt az élet, amit régi ősöktől örökölt, tisztelettel tett magáévá. Nem elvenni akart, hanem csak kapni, nem lopni kívánt, csak kérni. Szerelmes rajongása ezért a világért szinte már maga számára is arcpirítóan szégyellnivaló volt. Ilyenkor mosolygott magán, mint egy pajkos gyerek, akinek eszébe jutott a nap sikeres csínytevése.
Janó sokat járt a folyó partjára, és nem haragudott, ha helyét a mérges folyam áradó zagyvasággal töltötte meg. Olyankor a régi holtág nádasaiban kereste zsákmányát. Felszerelése nagy gonddal összeállított csapat volt, mindegyik egy-egy nagy játékos volt a horgászat pályáján, és Janó, mint a felelősen precíz edző küldte e kedves játékba övéit. Sok-sok év telt el rohanó egymásutánban, és míg minden látszat ellenére Janó csak egy volt a sok közül, addig az őt ismerők pontosan tudták, hogy Janó az örök gyermek, akiben egy Tutajos és egy Matula talált közös otthonra.
Az élet azonban kegyetlen vámot szedett a teremtett természet kincseiért. Az őrült világjárvány gonosz ördögként kavart össze mindent Janó életében. Fekete angyalként elragadta tőle feleségét, a pénzvilág instabil kapkodása pedig társadalmi stabilitását ütötte el. Biztosnak hitt élete pillanatok alatt lett a gyász és a nincstelenség hideg tüzének fájó martaléka.
Lassan mellé költözött az üresség, tanácsadója lett a közöny, barátja lett a harag. Feleségének és munkaviszonyának elvesztése megtörte. Mint vesztes oldal egy háborúban, lassan mindent városról városra adott fel. Létért való küzdelmében sorban estek el életének erődítményei. Először a hétvégi telektől szabadult meg, később az autója, majd szeretett csodacsapata, a horgászfelszerelése is eladósorba került. Az internetes hirdetés nyomán a vevő egy fiatal tehetős sikerember képében érkezett. Janó szomorú megadással adta át a gondosan letisztogatott holmit, még néhány szépirodalmi szakanyagot is mellékelve ajándékként. Az új „spori” hanyagul vetette csomagtartóba a szerzett értéket. Az üzlet megköttetett, a világ megváltozott…
Hónapok teltek el immár szomorú egymásutánban. Mint a bölcs folyó egy mérgezés után, Janó lassan, de biztosan utat talált az új világ rendjében. Ez a világ azonban nem az övé volt, üres közönnyel tette dolgát, egy lett a sok szenvedő között. Folyton keresett valamit, amit nem ismert fel, így megfogalmazni sem tudott. Félelme egyre gyakrabban vezette a pohárhoz, és ilyenkor a titkos kábulatban italát gyakran könnyei hígították. Úgy tépte őt felesége emléke, az egyszerű élet szerzett javainak pusztulása, hogy ilyenkor az italtól kapott kapun át kavargó álmok képében vizek partján állt, nádasokban bújt meg, pontyra vagy ugró márnára lesett, harcsa tépte fütyülő zsinórjait, halott feleségével zsörtölődött, és végül nedves fűben feküdt.
Az élet azonban élni akart, a munka mozgatta, a fennmaradás törvénye nem engedte őt teljesen elesni.
Egy unalmasan fárasztó éjszakai szolgálat után hazafelé tekert kerékpárján. Útja ezúttal egykori horgászhelye, a holtág partjának kerékpárútján vezetett. Hajnali egyhangúságából egy fülemüle csodás éneke ébresztette fel. Megállt. Leste a frissen zöldellő ártéri fűz ágait, keresve a picinyke madarat, ami az éjszakák egyetlen énekes csodája, az árnyékos berkek nappali muzsikusa.
Csobogó hangra lett figyelmes. Nem réce vagy szárcsa csobbanása volt ez, nem is béka mozdulásáé. Janó régen elfelejtett indián ösztönei pontosan tudták, hogy hal mozdult a part menti sekélyesben. Letolta kerékpárját az útról, eldöntötte a harmatos fűben, majd lassú léptekkel a vízhez lopakodott.
A hajnali napfény csillogó hullámok selymén táncolt. A hullámok folyton forgó mozgásként újra és újra születtek. Egészen közel a parti gyökerekhez verődve csodálatos dévérkeszegek járták őrületes szerelmi táncukat. Egyre többen és többen, különböző méretekben izgatott csobogásban hozták létre az új életet. Dorozsmás nászkiütésekkel díszített termetes hím és széles hátú, lapátfej nagyságú csodás nőstényegyedek szerelmeskedtek őrült forgatagban, habos vizet kavarva. A füzesek boltíves lombkoronája alá besütött a reggeli nap fénye, a parti zöld fű szőnyege harmatban csillogott. Mintha maga a születés temploma kelt volna életre, ahol a füzes vízbe érő gyökérzete lett a bölcső az új keszegnemzedék számára.
A hajnali szellő a víz felől fújva édeskés illatot árasztott. Az iménti fülemüle nem hagyta abba a dalolást, és ha szünetet is tartott csodálatos szólójában, akkor a csend pillanatait a keszegek násztáncának csobogása törte meg. Janó ámuló gyermekként csodálkozott most is rá mindarra, aminek már oly sokszor részese volt. Mint egy régen elvesztett kedves fényképet, úgy találta meg most újra ezt a pillanatot.
A keszegnép pedig tette ősi parancs szerinti dolgát. Tolóhullámok, örvények, kilógó mohazöld hátak, hangosan fröcskölő farokuszonyok forgatagában zajlott az ívás. Mint ember a szerelmes ágyán, elvakult kábulatban, a külvilágot kívül hagyva, óvatosságukat elfelejtve tombolt a halszerelem. Janó percekig figyelte az eseményeket. Először csak boldog szemlélőként nézte a csobogó vizet, majd váratlanul, mint zsákmányát leső vidra vett észre egy pontot a forgatagban. Az egyik darabosabb dévér beszorult a fűzgyökerek és a ritkás partvédelmi kövezés bonyolult labirintusába. Vergődése esetlen csapkodásba, szabadulási próbálkozásba ment át. Janó váratlan megmozdulását a felocsúdó keszegtömeg menekülő csobogása követte. A szerelem pillanatok alatt léggömbként pukkant szét, csillogó forgatagként lökték magukat a parttól távol. Janó a fövenyen térdelt. Tavaszi kabátja könyékig vizes volt, térdeplő combjaira termetes zsákmányát szorította. A bódult halat immár két kézzel fogva, távolabb vitte a parttól. A fűbe rakott dévérkeszeg akkora volt, mint kerékpárja csomagtartója. Teste tökéletes állapotban volt. Feszes uszonyaiban, hibátlan pikkelyeinek színezetében, szemének csillogásában, a fején lévő nászkiütésekben legszebb formájában pompázott. Fantasztikus anyahal volt. Janó csodálta, és valami különös ősi tűz szikrázott szemében. Az elmúlt percek időtlen csodaként egy régen letűnt Janót hoztak újra a felszínre. A beszorult keszeg, mint saját megszorult élete, a fűre fektetése, mint új hajnal terebélyesedett szét benne, egy elnyomott és bezárt világot szabadított fel. Boldogan nézte a zsákmányt, szemében köszönet volt, mert úgy érezte, hogy valamit visszakapott a hal áldozata útján.
– Jó reggelt! Mit csinál? – a háta mögül megszólaló hang szilánkosra törte a pillanatot. Mint hűtőből kivett fagyott hús, Janó lederesedve fordult meg. Lobogó lendülettel, széles vállú, zöld ruhás ember jött felé. Kezében távcső volt, nyakában szalag lógott, a rajta lévő halőri névtábla csattogva verte izmos mellkasát. Hátrébb, a kerékpárúton egy másik terepruhás emberalak tűnt fel telefonnal a kezében. A lobogó lendület, az izmos kar, a névtábla, a távcső és a telefon körbevette Janót, a kerékpárt és a fűben pihegő szerelemben megzavart csodálatos halat. Mert az érkező ember maga a kérlelhetetlen törvény volt. A törvény, ami ugyanolyan ősi időktől van, mint a vadászat ösztöne, mint a teremtett természet szeretete. Mégis más. A társadalom törvényeit nem a Nagy Alkotó, hanem az alkotottak, az emberek csinálják a maguk szabályai szerint. Szabályok szerint, amit Janó is ismert és mindig elismert, mert egykor ez a törvény őt és szeretteit, tulajdonát, keretekbe szabott szabadságát is védte.
A pillanatra megtalált játék olcsó lufiként pukkant szét a valóságot hagyva maga után. Janó soha többé nem talált vissza az elvesztett játékhoz.
(Az írás megjelent a Magyar Horgász 2306 számában)